Pszichodráma csoportot keresve találtam
a szomatodráma kifejezésre, és a szomatodrama.hu
–ra. A szó rögtön felkeltette az érdeklődésem, mivel épp foglalkoztatott a
testemmel való kapcsolat mint téma. A módszert is nagyon érdekesnek találtam. Egy
barátom pedig nem sokkal ezután mesélt a saját szomatodrámás tapasztalatairól,
és bíztatott, hogy próbáljam ki. Elhatároztam tehát, hogy más önismereti
utakkal együtt, amiken elindultam, megnézem a szomatodrámát is. Nagyon jó és
fontos változásokat hozó döntésnek bizonyult ez.
Nyitottan, de
nagyon szkeptikusan érkeztem az első Gyógyító napra. Inkább racionális típus
vagyok, a tudományosnak mondott megközelítésekben hiszek, a szomatodráma túl
misztikus volt számomra, mert azt olvastam róla, hogy a szereplők a játék során
a valahogy megérzik az adott szerep mit is jelent, mit kell „játszaniuk”, van „valami
mező”, amiben tudnak azonosulni a szerepekkel. A pszichodrámával ellentétben
itt nem játssza előre a főszereplő, hogy mit tegyenek a szereplői. A
szkepszisemre ráerősített, hogy a családállításról, amiben szintén erről a
misztikus mezőről beszéltek, nagyon nem volt jó tapasztalatom. Mesterkéltnek
éreztem, nem adott nekem semmit, a vezető szerintem sokszor találgatott,
egyáltalán nem győzött meg róla az alkalom, hogy ott tényleg valami történik
abban a mezőben, vagy hogy az létezik. Miközben nagyon hittem a test és lélek
szoros kapcsolatában, a betegségek lélektani hátterében, szimpatikus volt a
testtel való dialógus visszaállításának gondolata, s hiteles volt a barátaim
"reklámozása" is, mégis ezzel az erős fenntartással és szkepszissel
jöttem el az első alkalomra. Emlékszem, hogy meglepődtem, mikor körbenéztem a
teremben, s láttam, hogy milyen sokan vagyunk, meg hogy rajtam kívül talán két
férfi volt.
A kezdeti feszengést
aztán nagyon ügyesen sikerült Lacinak (Buda László, a módszer megalkotója)
eloszlatnia. Valahogy belehelyezett
minket abba a hangulatba, hogy gyermekek, óvodások vagyunk, akik bátran
mernek játszani, és merik levetni az olyan konvenciókat, amik a másik emberre
mint fenyegetésre tekintenek, a társas helyzetekre idegenekkel pedig mint
szorongást kiváltó tényezőkre… Egészen nyitottá tudtam válni, bele
tudtam magam engedni ebbe az
önfeledtségbe, mire a nagy csoportos bevezető játékok után egy-egy kisebb
szőnyegre kerültünk hatan, és ott kezdtünk el játszani, most már ki-ki a maga
játékában mint főszereplő, a többiekében mint szereplő.
Az első játékomban a
bél- és immunrendszeremmel játszottam. Szinte minden lépésére emlékszem annak a
játéknak. Meglepő volt, ahogy a testem világa feltárult, és ahogy lassan én is
részese lettem a belső történéseknek, amik túl is mutattak a testen, és életem néhány alapkérdését hozták be:
mint az elszakadás és továbblépés. Testileg és lelkileg is magával ragadó játék
volt. Kb. egy órában benne volt az életem.
Az első napról a játék gyermeki élményével és mély tapasztalatokat átélve
mentem el. Ami ezután következett
azonban még érdekesebb volt.
Ugyan nem az
aranyeremmel játszottam, de a játék fontos hozadéka lett, hogy a sok éve, műtét
után is megmaradó rendszeres aranyeres
panaszaim eltűntek. Az egész közérzetem jobb lett, és teljesen megváltozott a testemhez és betegségeihez
való viszonyom. Korábban egyrészt minden évben legalább egy, de inkább
kettő nagy influenzás betegségen átestem, s amikor elkezdtek a tipikus tünetek
jelentkezni: torokfájás, láz, köhögés, náthásság, akkor azonnal elkezdtem
neocitránt, strepsilt stb. szedni, s így két hétig tartott általában, amíg
túljutottam egy betegségen. A szomatodráma alkalom után sokkal ritkábbak
leettek ezek a tünetek, és amikor jelentkeztek, akkor nem a gyógyszerekhez
nyúltam, hanem a meditációban
megkérdeztem a torkom, hogy miért fáj... mit jelez, mit akar mondani nekem.
Ez a helyreállított dialógus segített, hogy két hét helyett pár nap alatt túl legyek a jelentkező
tüneteken ráadásul gyógyszerezés nélkül. Mindez mai napig tapasztalatom (néhány
visszaesést kivéve, amik szintén hasznosak voltak önismeretileg), s az első
gyógyító napot követő fél évben ez rögtön nagyon erős élményt jelentett. Így a szomatodráma elkötelezettje lettem. Nem fenntartások nélküli volt ez a találkozás,
és nem is annyira elsőre beleszeretés, de utólag mintha mégis olyan „szerelem első látásra” élménynek
tűnne.
Mi lett a
kételyeimmel? Nem tűntek el, a fent leírt tapasztalat azonban azt mondta nekem:
lehetnek racionális kételyeim, de a módszer, úgy tűnik, működik. Azt
mondhatom, sokat profitáltam ebből a racionális, kérdező, kételyeket megfogalmazó
megközelítésből, mert ez segített a tanulásban is a szomatodrámáról.
Egyfajta felülről látást is lehetővé
tett, ami a vezetéshez, fejlődéshez kellett. Ennek része volt nemcsak
tudományos megközelítésem, de a pszichológiai módszerekkel szemben kritikus, inkább a társadalmi kérdésekre koncentráló
hozzáállásom is. Ez szintén mai napig termékenyen kerül kapcsolatba a
szomatodráma erőteljesen spirituális és pszichológiai világával. Viszont az is
igaz: időbe telt megtanulnom, hogy nagyon sok szempontból másféle irányultságom
ellenére, hogyan élhetek meg teljesen egy ilyen játékot és módszert. Ma már át tudom magam így adni annak, ami
történik. Azzal együtt, hogy ott van a racionális, kérdező énem is, amit
viszont a játék során félreteszek.
Egy kicsit újra óvodásnak lenni: emlékszem ezt írtam az első Gyógyító napról
szól visszajelzésembe. S valóban jó a szomatodrámán keresztül visszatalálni ehhez a gyermeki
én-testemhez: átölelni és szeretni, s önfeledten lenni...
