Válogatás verseimből:
Emlékek árja
Álltam a sírnál;
Lelkem gügyögött,
mint fehér pólyába takart ártatlanság,
Álltam a sírnál;
Az izzó-vörös lemenő nap búgó, lézer-sugara
Szívembe döfött.
Álltam a sírnál;
Zúgó, csendes óceán hullámzott bennem.
Két csontváz imádkozott a sírnál;
Mégsem féltem.
Álltam a sírnál;
Fölöttem kéklett az ég, a Végtelen.
Vörösessárga csillagóriások gyúltak, bolygók táncoltak;
A fekete halottakkal összekötött az öröklét.
De, nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
piszkos falak, krétapor...
A tanár felolvas.
Szaladtam, szaladtam
a fehéren fújó szélben;
Kitárt karok vártak, szívek dallama köszöntött.
Szaladtam, szaladtam
aranyló búzamezőn;
Sárga könnyek égették ki arcom,
a kalászok vígasztaltak.
Szaladtam, szaladtam
a szalmatetős panelházak udvarán,
barokk kastélyok betontetején;
Kifolyt kezemből az idő.
Szaladtam, szaladtam
énekelve;
Barátok intettek nekem,
a mélyfekete szemek fehéren összeértek, a kezek összefogództak;
Porrá vált a lila köd;
Angyali karok zengtek velem.
De, nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
piszkos falak, krétapor...
A tanár felolvas.
A hegycsúcs fölött lebegve
átfújt lelkemen a zöldellő fák
levelének a gondolata.
A hegycsúcs fölött lebegve
nyakamba zúdult a fény-vízesés;
Már-már megfogtam a csobogó Végtelent.
Antilopok és zsiráfok kecsesen futottak felém.
A hegycsúcs fölött lebegve
Szédített a szépség;
Az égen a bolygók tüzesen, sejtelmesen
járták a táncot.
A hegycsúcs fölött lebegve
ezüstkötél csavarodott csuklómra:
húzott, húzott a színültig töltött kehelyhez
az acélkilátó tetején.
De, nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
piszkos falak, krétapor...
A tanár felolvas.
Repültem,
elindultam, libegtem
a mormoló szakállas hegyek fölött;
A türkölő, fejetetejére állított várost láttam fölülről.
Repültem,
repült velem a kutyám;
Kékségben úsztak a valamik;
Citera szólt.
Repültem;
A Nap lement, Tündérkirálynő jött;
A csillagok kardja édesen sebezte szivacslabda-lelkem.
A hegyek a távolban lilództak.
Repültem,
a gravitáció lánca testem nem húzta többé;
Zuhantam.
A Földgolyó már messze volt...egyre messzebb.
Sós csillagtér, ízetlen semmi;
Sötét...
Fekete sikoly...
...Nem, ó, nem volt semmi, csak a barna padló,
piszkos falak, krétapor...
A tanár felolvas.
Nincsen, nincsen már semmi.
Nincsen már semmim.
Csak Te.
(Meg...
Gesztenyebarna padló.
Fehér falak. Jár a kréta.
A tanár mesél...)
Csak Te, de Te vagy a Végtelen;
Az emlékek árján és a hatalmas sötéten átvilágít
Szíved, nem-lézer, Csodasugara.
(1991)
A cél felé
Az út előttem lassan porrá válik,
Régi hiúságom, mint rongy szétmállik,
Még a fény sötétes, de a sötét fényes,
A Lét megnyílik.
Lelkem szuszogása, mint Szél csendesül,
Régi ékek csillogása a Fényben elmerül,
A csillagok kihunytak, de a Hajnal közel,
Az Élet felderül.
Kezeim közül maroknyi semmi a sötétbe hull,
Elsőket lépek most szívem határán túl,
A kint odabenn lesz és a bent odakinn,
A lélek megújul.
Egy Kéz megérint, egy arc mutat utat,
A Szép körülölel és összetörik bennem minden lakat,
Szívem szüntelen dobog, s a Szeretet mindenen átcsobog:
A Jóság felmelegít.
(1994)
IKON A LITURGIÁBAN
Elődnek
MA (HODIE)
a buszon leült mellém egy fiatal srác,
haja kis kötegekben befonva,
orrában piercing, fülében fülbevaló,
szakálla ápolatlan, arca elnyúzott,
az ágyban felkelés után otthagyott takaró,
és büdös, büdös, büdös,
a társai hasonlók,
egy lány és egy másik fiú,
két kutyájuk van,
ők szépek, kedvesek (a kutyák!).
Én „imádkozom” (zsolozsmáskönyv, ikon),
ő büdös, büdös, büdös,
és a szemei (KÉKEK)
főleg a szemei:
züllöttek, kiégettek, üresek
(kábszerezik vagy ivott):
és MÉGIS
TENGERkék szemében ott a szomorúság
mindnyájunk boldog szomorúsága
ÍME ott AZ EMBER
és ott az …
ahogyan arcára tekintek majd az Istenszülő és Krisztus ikonjára könyvemben
majd ismét az arcára
már LÁTOM
GYÖNYÖRŰSÉGE mellett eltörpül a kép
szemének szomorú fénye hajának díszessége arca nyomorult fénylő barázdái ragyogó ékszerei ég felé szálló illata KRISZTUS, IKON:
MA (HODIE) LÁTTAM AZ URAT, ALLELUJA!
(2005)
Köszönöm
Zolinak
Állok a kertben,
a fák, mint óriások, duruzsolva nőnek fölém,
én mégsem félek.
Köszönöm a titkot,
köszönöm a fényt!
Állok a szélben,
sósízű vihar vág sebes arcomba
mégsem ijeszt meg.
Köszönöm a titkot,
köszönöm a fényt!
Állok a ködben,
szürkesége elnyeli, amit gondolok,
mégis folytatom.
Köszönöm a titkot,
köszönöm a fényt!
Állok, mint szikla tűző napon
kő, melyet víg patak mos,
fa, melyet lenget a szél.
Köszönöm a titkot,
köszönöm a fényt.
Az út amelyre hívtál
a szél útja, a tűz útja, lelkem útja.
Érintésed a kulcs, szemed az ajtó,
a fény kútja.
Köszönöm a titkot,
köszönöm a fényt.
Nem tudod, nem is tudhatod
mit adtál, hová vezettél,
milyen titkot tártál.
De én köszönöm a titkot,
köszönöm a fényt!
Állok és nézlek:
„Bárhová sodor minket a csönd, a szél, a víz, a vihar, az Élet,
ezt a titkot, mit kaptam, köszönöm, köszönöm, köszönöm néked!”
(2006 július)
Szemedben...
Árpinak
SZEMEDBEN félelem ragyog,
zúg, zúg, zúg(ás)...
hajfürtjeid forgószele magával ragad
valami légüres térben vagyok.
Magányod kinyújtott keze szívemet megsebezte
Fölnövök, mint a virág
sebemből bimbók fakadnak
túl, túl, túl(zás)...
a falon mit egér rág.
Magányod kinyújtott keze szívemet megsebezte
Arcodon a napfény megfagy
húz, húz, húz(ás)...
vakító fekete szemed hív
a fénycsapokat letöröm rólad.
Magányod kinyújtott keze szívemet megsebezte
Valami békére vágytam,
de véres a küzdelem.
kút, út, út(azás)
véreres, lobogó, gyönyörű SZEMEDBEN.
ÁRPInak
Álmodnak őrizője lennék
Rónán száguldó forgószeled lennék
Pirospír hajnalod lennék
Innod és mindig innod adnék.
Egyszerű(en) herceg
s.-nek
Nem jött fehér lovon, palástban elém
csak gyalog, piros pólóban, széles mosollyal.
Nem nyújtotta át türkiz kincseit
csak egy tál gyümölcsöt hozott somolyával.
Nem mutogatta körbe gazdag birtokát,
csak a szürkeesős városban lézengetett engem nevető fénnyel.
Lucullusi lakomára sem hívott kastélya dísztermébe
csak az együtt vásárolt cuccból főztünk a konyhában vigyorgó vacsorát.
De mégis:
ahogy megláttam,
ahogy megérintettem (s ahogy megérintett, ujja hegyével megbökött)
ahogy megkóstóltam (amit főzött és őt magát, bőre illatát), s ahogy rámmosolygott
igen, főleg ahogy rámmosolygott:
valahogy tudtam, tudtam...
A pécsi Szél mindent felkavart!
(2007. szeptember 9.)
Ennyi
s.-nek
Mintha nem élet...
Mintha csak egy film, egy forgatókönyv...
Minden történik. Én nem.
Semmi.
A vásznon a táj halad mögöttem.
Ennyi.
És fülledt, forrófagyos éjszaka...
(2007. október 18.)
Búzavirág
Miklósnak
Arany mező közepén kék virág
Kék tenger közepén fekete mélység
Fekete mélység közepén tenmagad:
Pupillád, szemed, arany hajad.
Szélben lengedező törékeny virág
Szélnek feszülő kemény ág
Széllel táncoló szabadság:
te vagy titkod te vagy.
Selymes szellő suhogása
Kemény acél markolása
Bőr és bőr találkozása:
Tested, izmod, magad.
Mosolygóan ragyogó szirmok
Csókosan daloló tánc
Félénk-merészen habozó láng:
Szíved, szájad, szavad.
Vihart kavaró mélység
Kéken örvénylő szépség
Égbe lövellő érzés:
te vagy, itt vagy, te vagy.
Arany mező közepén kék virág
Kék tenger közepén fekete mélység
Fekete mélység közepén tenmagad:
Pupillánk, szemünk, arany hajad.
2008. január 19.
35 év
Zolinak
35 év hullámzó tenger
35 év csendesül
35 év nagyon sok ember
35 év egyedül
35 év sötétlő erdő
35 év tágas rét
35 év sok szürke felhő
35 év fényes ég
35 év tisztító vízár
35 év hét lépés
35 év két fényes szempár
35 év BÉKESSÉG
Sziget 2008
(egy breakbeat szám ritmusának ihletésére)
A fényes fekete ég alatt
Megtaláltalak
A rögös ritmusokban
Megtaláltalak
A villódzó fehérben
Megtaláltalak
A fehér füstben
Megtaláltalak
A színes szemétkupacon
Megtaláltalak
A véres szálló porban
Megtaláltalak
Égő szemekben
Megtaláltalak
Remegő szerelmemben
Megtaláltalak
Vétkes vágyaimban
Megtaláltalak
A tétova tűzben
Megtaláltalak
A titkos tükrökben
Megtaláltalak
A tükrös tekintetekben
Megtaláltalak
A göndör fürtökben
Megtaláltalak
A táncoló télben
Megtaláltalak
Féltő félelmemben
Megtaláltalak
Nyugtalan békémben
Megtaláltalak
Szomjazó szívemben
Megtaláltalak
Éhező ordításban
Megtaláltalak
Édes ébredésben
Megtaláltalak
Törött álmaimban
Megtaláltalak
Tények viharában
Megtaláltalak
A színes éjszakában
Megtaláltalak
A szép szomorúságban
Megtaláltalak
Kesernyés örömömben
Megtaláltalak
A múló boldogságban
Megtaláltalak
Nyüszítő fájdalmamban
Megtaláltalak
A kiáltó ujjongásban
Megtaláltalak
Felemelt kezeimben
Megtaláltalak
Táncom ritmusában
Megtaláltalak
Elveszítve is
Megtaláltalak
Megtaláltalak
Megtaláltalak…
Veled…
M.-nek
Állunk a sziklán.
A tenger ordít csendben a mélyben.
Napfény pillog a mosolyodon át.
Hallgatunk.
Egymásra nézünk.
Varjak kárognak szerte köröttünk.
Kék zápor mossa kőszerű arcod.
Jól vagyunk.
Mozdulatlan állsz.
Én táncolnék, ahogy sípol a tenger.
Te vársz: időtlen bánatos örömmel.
Te el vagy…
(…én nem tudom…)
Állok a szirten,
Megragadnálak, de elsodor a szél.
Repülnék veled, de nem hagyod.
Hideg van.
Állnak a sziklán
Az egyik az én, a másik a másod.
Ordító orkán kavarog köröttük.
S már nem is
(látszanak… )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése