2013. július 29., hétfő

Rendszerkritika és marxizmus 1.: a történetem

Itt az ideje, hogy írjak néhány szót a nézeteimet az utóbbi években egyre inkább meghatározó megközelítésről, amely nem igazán mainstream és nem népszerű. Megkockáztatom, hogy több kritikát kap(hat)ok ezért, mint a meleg témájú blogbejegyzéseimért. Ezzel két csoportot is magamra haragítok: a konzervatívokat és a liberálisokat, sőt akár egy harmadikat is, a (valójában szintén liberális) baloldaliakat, akik el akarnak határolódni a marxista gyökerektől. 

Hogy lehetséges az, hogy egy 56-os politikai fogoly fia, aki az elmúlt rendszer utolsó éveiben valamennyire maga is megtapasztalta annak nyomorító mechanizmusait, ma Magyarországon, 2013-ban marxistának vallja magát? Ráadásul marxistának és hívő kereszténynek? Válaszolva a jogos kérdésre, bemutatom most a nézeteim mögötti történetet, ahogyan magamévá tettem ezt a radikális rendszerkritikai szemléletet. 

Alapvetően konzervatív beállítottságú voltam sokáig. (Bár ez nem feltétlenül mérvadó, de megjegyzem, hogy KDNP és Fidesz szavazó). Nyilván a konzervativizmus vallásos beállítottságomból fakadt, és aztán abból a szocializációból, amit a Kalazantínum Piarista Teológiai Főiskolán kaptam. Filozófia tanárunk úgy vélte, hogy a filozófia legnagyobbja még mindig Szent Tamás, és jól meg is tanultuk a skolasztikus filozófiát, metafizikát. Hálás vagyok ezért, mert olyan mélységekbe nézhettem bele, amiben szerintem ma kevesen. De már ott elkezdődött az a folyamat, ami arra vezetett, hogy mindig merjek bátran kérdéseket feltenni az életben. Elkezdtem a kérdezést mint alapmagatartást magamévá tenni. A tanáraim ugyanis nyitott emberek voltak, akik alapvető konzervativizmusuk ellenére sokszor bemutattak másféle gondolkodásmódokat, és el is gondolkodtattak minket. A fenti skolasztikus filozófiatanárom például egyszer azt fejtegette, hogy milyen érvekkel támasztható alá az, hogy a melegek megélt melegsége nem bűnös. A végén hozzátette, hogy természetesen ezek ellen az érvek ellen fel lehet hozni sok (hagyományos) érvet, de nagyon komolyan végigvezette az érvrendszert, és finoman jelezte, hogy nem tekinti lezártnak a kérdést az egyházban. 
Azt is meg kell még említenem, hogy a kérdések iránti nyitottságot valójában már a győri bencéseknél ittam magamba. Amennyire rossz (elnyomó) pedagógiájuk (nevelési rendszerük) volt, annyira jó tanárok voltak: megtanítottak gondolkodni, kérdezni, átlátni, egyfajta liberális világlátást közvetítettek. Sosem felejtem el, hogy a társadalmi bűnbakkeresést (pl. a zsidókkal szemben) hogyan láttatta meg velünk osztályfőnökünk és történelemtanárunk. Valóban szemnyitogató volt akkor számomra. 

Nézeteimben alapvető változást hozott római életem. Három évig tanultam teológiát a Szalézi Pápai Egyetemen, és egy olyan közösség tagja voltam, ahol negyvenen éltünk együtt szerzetesek, 20 különböző nemzetből. Itt megtapasztaltam, hogy a katolicizmus ezerarcú (a dél-amerikai rendtársaim nagy többségben /radikális/ baloldaliak voltak; a belga rendtársunk elmesélte, hogy náluk a gyóntatás már nem létezik, az indiaiak minden nap jógáztak /miközben Magyarországon könyvek jelentek meg keresztény kiadóknál a jóga New Age-es, ördögi,  negatív hatásairól /, stb. és mindegyik rendtársam élete hiteles volt). Továbbá a tanáraim között volt egy argentin atya, aki teljesen expliciten a baloldali, marxizmussal intenzív dialógusban álló felszabadítási teológia szellemében tanított (igen, ez lehetséges volt egy pápai egyetemen a 90-es években). Itt hallottam először életemben nagyon hitelesen valakitől, aki keresztény, sőt pap, Marxról pozitívan nyilatkozni. Igazi kihívás volt ez addigi nézeteim számára. Elmélyedtem a felszabadítási teológiában, s bár fenntartásokkal, de meg kellett állapítanom, mennyire közel is áll a szemlélete a jézusi magatartáshoz, a szegények mellett(i) (ki)álláshoz, Izrael népének számos társadalmi törvényéhez, és bizonyos perspektívából milyen világos társadalmi válaszok is születnek az igazságtalanságokkal szemben marxi alapon. 

Hazatérve Magyarországra a kazincbarcikai második esély szalézi iskolában kezdtem dolgozni, a Don Boscóban, ahol hátrányos helyzetű, máshonnan kirúgott, többségében cigány származású tanulók voltak. Az a közeg kegyetlenül és jótékonyan szembesített a valósággal, annak mélységeivel, a társadalmi igazságtalanság jelenségeivel; azzal, hogy a gyerekek is sokszor a rendszer áldozatai. Sok-sok kérdés ébredt bennem. 

Aztán elkezdtem járni az egyetemre magyar-pedagógia szakra, és elkezdtem posztmodern irodalomelméletet olvasni, ami szintén újabb kihívás volt. A gondolkodásom ekkor már elég egyértelműen posztmodern irányba mozdult el, és világlátásom pedig (még) liberális(abb) lett. A nyelv, jelentés, hatalom kérdései mentén rádöbbentem arra, hogy a világ nem megfogható, nem uralható úgy, ahogy szeretnénk, és hogy a jelentések szüntelen továbbcsúsznak. Marad a kétely, a kritika, a kérdezés, mint egyetlen becsületes, hiteles módja a világ megközelítésének. Akkor így gondoltam. S ezt összehangba tudtam hozni azzal, amit a változó, sokarcú kereszténységről tudtam, a jézusi kérdezéssel, folyamatos visszakérdezéssel, azzal a keresztényi alázattal, hogy mi nem vagyunk és nem lehetünk mindenhatók és mindentudók. Keresztényi kötelességünk mindig kérdezni, nehogy merevségünk megnyomorító legyen mások számára, mint ahogy a kereszténység merevségei azok voltak sokszor. 

Közben a saját határaimat feszegetve és új kihívásokat keresve egy a hazai neveléstudományban egyedülálló kutatásba kezdtem: a techno-house zenei szubkultúrát, a partik világát hasonlítottam össze résztvevő megfigyeléssel az iskola világával. A sajátos, kutatói tapasztalaton túl, ami máig elkísér, ez az érdekes tanulási folyamat összehozott a kritikai pedagógiával, mert az ezzel foglalkozó szerzőknél találtam némi szakirodalmat, amit a pedagógiában az ifjúsági szubkultúrákhoz lehetett kötni. A kritikai pedagógia meglátásai (katt ide) mély benyomást tettek rám, mert választ kínáltak azokra a kérdéseimre, amik Barcikán születtek bennem. A társadalmi elnyomás olyan rendszerszintű leírására találtam, ami minden eddiginél hitelesebb megközelítést jelentett számomra. Freire leírása igen meggyőző: a elnyomás halálos kettősségéről, és hogy az elnyomott magában hordozza az elnyomót, s így a kettősség megszüntetése az elnyomott tudatra ébredésével lehetséges, ami kiemelkedő pedagógiai feladat. A gondolat, hogy a pedagógia a társadalmi változás motorja kellene legyen: utat mutatott arra, mit lehetne tenni (az egyéni törődésen túl) a fiatalok helyzetének változásáért, akikkel évek óta dolgoztam (az egyetem mellett folyamatosan tanítottam Barcikán). A posztmodern rákérdezést jól kiegészítette, korrigálta ez az igazságosságot középpontba helyező látásmód. 

Majd a következő fordulat volt az életemben, mikor eljöttem a rendből, meleg aktivista lettem, és így megismerkedtem a gender-tematikával és feminizmussal, amik tovább árnyalták világlátásom. De ekkor a folyamatosság már megvolt: igazi törés csak az életmódomban volt, a világlátásomban nem. 

Az utóbbi években aztán elmélyedtem a kritikai pedagógia irodalmában. Találkoztam annak radikalizálódó tendenciáival: a követői egy része úgy érezte, a finomabb "szociális igazságosság" tematikája nem tudott igazi változások motorja lenni, s a neo-liberálizmus egyre erősebb térnyerésére is reagálva egy radikálisabb megközelítés szükségességére jutottak el. Vissza kell térni Marxhoz, az eredeti és egyértelműbb marxi gondolatokhoz és kategóriákhoz. Magam is megismerkedtem tehát marxistákkal, írásaikkal, és végre elkezdtem Marxot is olvasni. Elemi erővel hatottak rám ezek az írások. Tavaly egy athéni erősen marxista pedagógiai konferencia jelentette azt hiszem a beavatásomat ebbe a közegbe. Egy olyan narratívával találkoztam, amely minden eddiginél jobban átláthatóvá tett számomra társadalmi folyamatokat, a szokásos válaszoknál többet kínált (rendszerszintű megközelítést), és a változás lehetőségét. 

Egyre inkább radikális rendszerkritikusnak és (új)marxistának vallom magam. Csak nagyon röviden tudom érzékeltetni, hogy mik is ennek a megközelítésnek a sajátosságai, és erről fog majd részletesebben szólni a következkő blogbejegyzésem (katt ide!):  
  • egy olyan rendszerszintű gondolkodás, amely a társadalmi jelenségek mögött meglátja a rendszer dimenzióját, felismeri, hogy minden társadalmi jelenség valójában politikai is
  • annak belátása, hogy a rendszer materiális és gazdasági dimenziói alapvetőek a társadalmi folyamatokban (azok megértésében) 
  • a kapitalizmus mint kizsákmányoló rendszer egyértelmű elvetése (amely nem javítgatható, mert az alapja problémás, belsőleg, rendszer szintjén a profittermelésre és kizsákmányolásra, az ember áruvá tételére épül)
  • munka és tőke ellentéte alapvető antagonizmusa a kapitalista társadalomnak, és a munkaerejét (s önmagát) áruba bocsátó munkásosztály az elszenvedője ennek
  • filozófia és a társadalmi elemzés-értelmezés célja a társadalmi változás kell legyen, egyébként az elnyomó státusz-quo megszilárdítását szolgálja
  • a változás az elnyomott osztály forradalmával lehetséges (amely nem háborús feltétlenül: az én megközelítésemben pedig egyértelműen békés)
  • az igazságos demokráciában nem csak képviselet útján hozhatunk döntéseket, és a demokratikus küzdelemben nem elegendő a jogok kivívása, hanem az embereknek a saját munkájuk fölötti uralom (a munkaeszközök birtoklása) is alapvető cél kell legyen.
Számos, nyilván általam is sokszor végiggondolt ellenvetésre itt most nem reagálok. Egy következő posztomban bővebben kifejtem a nézeteim. 

Milyen értelemben vagyok marxista? Ez fontos kérdés. Nem úgy, hogy mindenben egyetértek Marxszal, és nem úgy, hogy csak materliális módon értelmezem a világot, és úgy sem, hogy a marxizmus tanait megkérdőjelezhetetlen doktrínának tekintem. Ez kétségtelenül egy keresztény hívő, és kicsit posztmodern kérdező, értelmező humanista marxizmusa: átértelmezett marxizmus, nem kérdések és kételyek nélküli. Sokat megőriztem a korábbi rám ható eszmeáramlatokból is. Mai napig olvasom a Bibliát, és nagyon szívesen olvasom, sőt használom Arisztotelészt, Szent Tamást, Derridát és Foucault is. 

Alapvetően a marxizmust is egy lehetséges és ma meggyőző narratívának tartom, ami társadalmi változás motorja lehet, és ami nagyon fontos eltérő látásmód és elnyomott hang a társadalomban, tudományokban, stb. Ezért is álltam egyre inkább mellé, hogy kiálljak mellette: ne lehessen lesöpörni csak úgy az asztalról. Nem feltétlenül gondolom, hogy ez "az igazság", mert nincs nálam sem az igazság kulcsa, de egy épp elnyomott mivolta miatt kiemelendő és nagyon meggyőző érvrendszer, világlátás ez számomra. Olyan  meghatározó értelmezési keret, ami számos kérdéskört (pl. a pedagógiát vagy akár a melegséget). keretbe helyez számomra. (Még írok a LMBT tematik és a marxizmus viszonyáról egy másik blogbejegyzésben). 
Ebből kiindulva közelítem meg a társadalmi folyamatokat és a mindennapi politikai  történéseket is. Épp ezért, sokak számára érthetetlenül, nem állok a jobboldalon, de a mai magyar "baloldalon" sem, amit alapvetően liberálisnak és nem baloldalinak tartok. Azt látom, hogy a jobboldaliak szerint csakis a balliberális oldalon állhatok, azért mert nem vagyok a jelenlegi kormánypárt támogatója, és mélységesen elítélem látszólag antikapitalista, valójában mélységesen reakciós, antidemokratikus, a szegénységet kriminalizáló és populista politikáját  (ezt számtalanszor megkapom, hogy ha nem a Fidesz, akkor a Bajnai-Gyurcsány korrupt blokk szekértolója vagyok); a "balliberális" oldalon meg, mivel ugyanúgy elítélem ennek a blokknak a kizsákmányoló, kapitalista, korrupt, álszentül liberális politikáját, ezért a populista Fidesszel, vagy egyenesen szélső-jobbal egy követ fújás vádját kapom meg implicite vagy explicite, és "ha már két rossz közül kell valásztani, akkor a kevésbé rossz a ballib, s ha nem az, akkor jön a démoni Fidesz..." - mondják. Hát én nem akarok két rossz (értsd kapitalizmust támogató párt) közül választani, azon túl, hogy az egész képviseleti demokráciát problémásnak tartom, és visszautasítom a beskatulyázást mindkét oldalról.  

Tisztában vagyok vele, hogy ma Magyarországon nem könnyű ezt a világlátást felvállalni, képviselni, megjeleníteni, hiszen a "radikális" (ami gyökerest jelent, a felszíni, langyossal szemben!) gyakorlatilag szitokszó, a "marxista" meg tabu kifejezés. Sokáig én sem mertem magamról azt mondani, hogy marxista vagyok, mert valami diktatúrahívő, kádárista, anakronisztikus őrültnek néztek volna sokan (úgy gondoltam). De talán itt az ideje annak, hogy kimondjam ezt: lesz, ami lesz. Ez így becsületes. Persze látom, hogy ahhoz, hogy eljussanak kritikai gondolatok több emberhez, és ne záródjanak be a kapuk, szükség van valamiféle közvetítésre, valami taktikus kommunikációra is. Ezért aztán én is sokszor "aknamunkát" végzek, s finoman hozom be a rendszerkritika szempontjait, anélkül, hogy marxizmusnak hívnám, és sokszor mélyen hallgatok marxista mivoltomról. Az persze nagy dilemma, ez így jó-e. Mivel pedig a radikális mozgalmárság (olyan, amivel azonosulni tudok) nem igazán erős hazánkban, együttműködöm mindenféle más aktivizmussal, más a változásokért másként tenni akaró kutatókkal, civilekkel. Mindig etikai kérdés persze számomra, hogy a pragmatizmus oltárán mennyire áldozom föl rendszerkritikát, és hogy ez a fajta illeszkedés mennyire megalkuvás, sőt rendszerkritikai és marxista megközelítésben: mennyire erősíti meg a rendszer elnyomását (miközben kikezdeni akarja), mennyiben valójában reakciós, a változásokat gátló ez az alkalmazkodás. 
Nem könnyű kérdés, de épp a rendszer realista figyelembe vételét jelenti (amely Marxnak nagyon is sajátja volt pl. a kapitalizmus kiváló, elemző leírásával), hogy számolok azzal, milyen következményei lennének, ha én széltében hosszában a marxizmus meglátásait hirdetném (arról nem is beszélve, hogy a hirdetendő dotkrínában nem is hiszek). Viszont kérdésfelvetéseim legtöbbször ebből az alapból születnek. S e blogban is ezt vállalom. 
Meg kell még jegyeznem, hogy a blog címe: rendszerkritika és marxizmus. Az "és" itt utal arra, hogy a kettő számomra és szerintem szorosan összefügg, de ugyanakkor el is választom őket. Hogy pontosan hol is van és van-e tkp. tényleges határ a kettő között, az nehéz kérdés, és nem is tudom rá a választ. Most körülbelül úgy látom, hogy a rendszerkritika a finomabb neve a marxizmusnak :), ha a marxizmust tágan, többféle lehetséges nézet összetartó egységeként értelmezzük. 

Fontos kiemelnem végül újra, hogy mivel a marxizmust nem dogmának, hanem egy változást hozó narratívának tartom, ezért tudok más narratívákban is gondolkodni (szoktam is, akár tanulmányokat is tudok más nézetrendszerben felépíteni), sőt hiszek abban, hogy a marxizmus és más elsőre nem kompatibilisnek tűnő értelmezések között lehetséges a dialógus és kapcsolódás. Dolgozom például a holokauszt-oktatás területén (amiért már kaptam a fejemre "ortodoxabb" baloldaliaktól), és nem beszélek Marxról a pedagógusoknak az ehhez kapcsolódó továbbképzéseken, az elkészült tananyagokba sem lopom bele Marx tanait explicite. Nyilván nem. De azért megjelenik a szociális szempont abban, amiről beszélek, a kritikai megközelítés, és a társadalmi változás igénye, és számos olyan dimenzió, amely jól köthető alapvető világlátásomhoz (amit ez esetben pl. nagyon jól leír a rendszerkritikai jelző), és nem kell azzal ellentétesen cselekednem, úgy érzem. Én nagyon nem hiszek a dogmatikus határvonalak mentén való szétválasztásban, és kifejezetten utálom, amikor bármilyen oldalról azt mondják nekem, "hogy ha ez vagy, akkor nem lehetsz az": ha keresztény vagy nem lehetsz marxista vagy meleg; ha meleg vagy el kéne szakadnod a vallásosságtól; ha a holokauszttal foglalkozol, vagy Izraelről netán még pozitívan is nyilatkozol valamilyen kérdésben, akkor nem lehetsz jó (radikális) baloldali;  ha marxista vagy felejtsd el a posztmodern írókat, Derridát ne merj idézni, akkor reakciós vagy... Hülyeség! Szerintem lehet, sőt kell határon állni, határok között mozogni... (persze etikai és ideológiai határokat /mindig ideiglenesen/ felállítani is, ahogy fentebb is megtettem, amikor kifejtettem röviden politikai meggyőződésemet.) 

Nem vagyok tehát dogmatikus, doktrínát követő marxista, nem gondolom, hogy ki kéne irtani a reakciósokat, mert holnap meg is kell valósítanunk a kommunista társadalmat, de hiszek benne, hogy lehet a kapitalizmus barbár rendszerénél jobb, sokkal jobb, amiért tenni is szeretnék. És ez számomra nagyon is összhangban áll az elnyomás elleni küzdelemmel és az evangélium alapvető tanításaival: íme így lehetséges, hogy egy 56-os fia, és hívő keresztény marxistának mondja magát. Sőt tovább megyek, leginkább így gondolom magam igaz hívőnek, és leginkább így látom magam forradalmár édesapám örökösének. 




1 megjegyzés:

  1. Örömmel tapasztalom, hogy egyre többször olvasok olyan gondolatokat, amelyek a mai korunk problémáira a felszabadítás teológiáján keresztül próbálnak meg válaszokat keresni. Még örömtelibb számomra, hogy ezek a gondolatok egyre gyakrabban kerülnek a felszínre az egyházon belül is.

    Mindannyian tapasztaljuk hétköznapjaink során azokat a társadalmi jelenségeket, problémákat, amelyekre közösen kell megoldásokat találnunk. Ugyanakkor az az érzésem, hogy sokszor esünk abba a hibába, hogy nem határozzuk meg pontosan mik is ezek a problémák - inkább csak sejtetjük –és olyan nehezen meghatározható fogalmakat használunk, mint a szegénység, elnyomás, kizsákmányolás azt feltételezve, hogy ezek mindannyiunk számára ugyanazt jelentik.

    Pedig ha ezek közül csak egy olyan, látszólag egyértelmű fogalmat szeretnénk körüljárni, mint a szegénység, máris nehéz helyzetbe kerülünk. Például csak anyagi értelemben szeretnénk értelmezni a szegénységet, vagy foglalkozzunk a lelki szegénység vetületeivel is? (Ez nyilván azért is egy fontos megválaszolandó kérdés, mert itt azt is el kell döntenünk, hogy a szegénységről, mint negatív fogalomról beszéljünk-e, vagy éppen ellenkezőleg egy olyan erényről is, amelyet erősítenünk kell magunkban.)

    Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy most elsősorban a materiális szegénységet vesszük alapul. De kérdés, hogy mi ezzel a célunk? Szeretnénk megszüntetni, felszámolni, hogy elmondhassunk nincsenek többé szegények? Lehetséges ez, hiszen Jézus is azt mondta, hogy „Szegények mindig lesznek veletek”?

    Vajon a szegénység azt jelenti, hogy mindig lesz különbség két ember között, vagyis lesznek gazdagok és szegények? Így a szegénységet mindig relatív értelemben, vagyis másokhoz viszonyítva tudjuk értelmezni? Vagy meg tudunk határozni valamely abszolút szegénységet is? És ha igen, akkor ez azt is jelenti, hogy ez az abszolút szegénység időn és földrajzi téren át változatlan?

    És ezek csak a legfelszínesebb kérdések voltak. Azt természetesen nem állítom, hogy ezekre már mind megtaláltam volna a választ. De úgy gondolom, hogy fontos hogy először a kiinduló fogalmainkat tisztázzuk, és gondoljuk végig közösen, hiszen ezekre a kérdésekre adott válaszokból következhetne az, hogy mi is a tennivalónk. Mit is szeretnénk elérni? Mit is szeretnénk felszámolni? Minden anyagi értelembe vett különbséget két ember között? Vagy az éhezést szeretnénk egyszer és mindenkorra megszüntetni? Szerintem az utóbbi lehetséges és feladatunk is, az előbbi viszont nem csak lehetetlen, de veszélyes is.

    VálaszTörlés