2013. július 29., hétfő

Rendszerkritika és marxizmus 2.: dióhéjban

Miután leírtam, hogyan is jutottam el Marxhoz, és hogyan is vagyok én marxista, most nagyon röviden összefoglalom azt is (dióhéjban), hogy mik ennek a rendszerkritikai világlátásomnak az alapgondolatai. Elöljáróban fontos kiemelnem, hogy itt most az általam és mások által átértelmezett "marxi"  (szándékosan idézőjelben) gondolatokra szorítkozom, s nem tárgyalom mélyebben világlátásom számos más elemét (kereszténység, feminista megközelítés stb.), nem térek ki expliciten a Marxot szintén átértelmező Paulo Freire meglátásaira sem részletesen, amelyeket szintén nagyon fontosnak, meghatározónak tartok világnézetemben. Itt most a marxizmus (számomra kiemelkedő) lényegi elemeinek bemutatására szorítkozom. Nagyon leegyszerűsítő módon. 

Az MTA amolyan "na jól van, azért lehet utcát elnevezni Marxról, végülis filozófus volt, bár kicsit aggályos" nézetével szemben Marxról azt gondolom, hogy zseniális filozófus volt. Rengeteg tudást szintetizált írásaiban, nagyon alaposan dolgozott (nem véletlenül nem tudta befejezni a sok éven át készülő Tőkét önmaga), nagyon végiggondolt meglátásai voltak, és alapveteőn meghatározó a 20. és 21. század filozófiájában. Itt most nem Marx filozófiáját fogom azonban bemutatni, egyrészt mert többféle Marx van (beszélnek a humanista korai Marxról például és a késői, rendszerben gondolkodó, analizáló Marxról), másrészt mert jobban, mélyebben meg kell még ismernem, és mert itt most arról a Marx-átértelmezésről fogok írni, ami az én világlátásom: ami az ő írásaihoz, és más marxisták írásaihoz köthető persze, de nem az övé, hanem egy átirat (szükségszerűen az), még ha sokszor explicite rá is utalok.  

Fontos megjegyeznem, hogy többet és többet olvasva a szemléletem folyamatosan (szó szerint) alakul, tehát ez csak egy pillanatkép, és sok témában nincs is végleges álláspontom. 

Rendszerszintű gondolkodás:


Marx zseniális volt például abban, hogy meglátta a rendszert a társdalmi folyamatok mögött. A rendszert, ami az egyének felelősségétől és tetteitől függetlenül működik és hat. A rendszer meglátása azt a kényelmetlen tudatosságot hozza maga után, hogy bizony nem tudjuk magunkat függetleníteni tőle. Könnyebb megmaradni annál a vélekedésnél, hogy magunk irányítunk mindent, de belátható, hogy ez mennyire nem így van. Illúzióromboló, de hasznos belátás. 
Néhány példa, hogy érzékeltessem a rendszerszemléletet, ami a kapitalista társadalom kritikájára alapul konkrét meglátásokon keresztül: 
  • nem csupán egyéni rasszizmus van, hanem sokszor ez a struktúrák, rendszerek rasszizmusa (mikor pl. bizonyos etnikai csoportok kevésbé tudnak az iskolában érvényesülni: nem azért, mert ők nem törekszenek eléggé /amikor netán nem törekszik valaki, annak is megvannak a rendszerszintű okai/, és még csak nem is azért, mert szemét tanárok nem törődnek velük, hanem mert az iskolarendszer maga olyan, hogy azokat preferálja, akiknek eleve nagyobbak a lehetőségeik), 
  • a gazdasági válság nem egyszerűen a hitelek bedőlése miatt történt, hanem fontos meglátni mögötte a kapitalista túltermelés válságát, a kapitalizmus alapvető folyamatos válságát (erről nagyon jó videó itt David Harvey-tól, nagyon ajánlom!!!); 
  • a devizahitelek bedőlésével kapcsolatban liberális oldalon sokan a hitelesek felelősségét emlegetik, miközben figyelmen kívül hagyják, hogy itt a kapitalizmus egyik ellentmondása bukik ki: a fogyasztást elő kell segíteni, hogy legyen profit a gazdaságban, ehhez hitelekre van szükség, amely a banki szektornak is fontos, de ugyanakkor a munkáért annyit már nem fizet a rendszer, hogy a hiteleket az adósok ki tudják fizetni; a társadalom azt sújkolja, hogy venned kell sokmindent, de büntet, ha ezt nem tudod kifizetni; és külön eset a lakáshitel kérdése, mert pl. ott a lakhatás alapvető jogára is rájátszik a banki hitelezés (és mi ráadásul, úgy szocializálódtunk, hogy kell legyen saját otthonunk, és szerintem jogos elvárás is ez);
  • a szexuális kisebbségek elnyomásának gyökere sem pusztán az előítéletesség: a kapitalizmus a maga dehumanizáló tendenciáival, eredményesség- és hasznosságközpontúságával rendszerszinten termeli újra az emberi szexualitás sokféleségének tagadását is a társadalomban, a heteroszexualitástól eltérő formák elnyomását; a kapitalista társadalomnak arra van szüksége, hogy a szexualitást normatív keretek között tartsa, a munkaerő újratermelésére legalkalmasabb formákat preferálja: az ember azonban csak árucikk mivoltától megszabadulva lehet igazán szabad szexuális értelemben is. 
Ebben a szemléletben nagyon fontos az egyéni felelősség dialektikája. Sok előítélettel szemben a marxi megközelítés nem mondja azt, hogy eleve szemetek a tőkések (ezt teljesen explicite elutasítja Marx!), meg, hogy összeesküvést szőttek a nagytőkések, hanem, hogy az a rendszer, amiben vagyunk, az elnyomó pozícióba helyezi őket, és maga a rendszer rossz. Egyénileg lehet nagyon jószándékú egy tőkés (bár kétségtelen, hogy a kapitalizmus előmozdítja a pénzsóvárságot, a profit utána csillapíthatatlan vágyat), és vice-versa, nagyon törekvő egy alacsony társadalmi státuszú egyén, a rendszer azonban az egyiket elnyomóvá teszi, a másiknak meg nem teszi lehetővé a továbblépést. Másrészt viszont nagy a felelősségünk (legalábbis Marx néhány írása szerint), hogy ezen a helyzeten változtassunk, s igenis, változtathatunk, de csak, ha felismertük, hogy nem egyéni, hanem rendszerszintű problémákról van szó, és ezért rendszerszintű válaszokra van szükség. Látom, hogy nem tudom kivonni magam a rendszerből, de tehetek azért, hogy a rendszer változzon. 

Ez a szemlélet azt is jelenti, hogy valójában minden politikai kérdés. Az apolitikussá tevés, vagy úgy is mondhatom politikátlanítás tendenciái épp ezt a rendszertudatosságot ássák alá. 

Alap és felépítmény: 


A rendszernek gazdasági alapjai vannak. Marx kiválóan rámutat arra, hogy a társadalmi és kulturális folyamatok mögött mennyire alapvetően ott vannak a materiális, gazdasági viszonyok. Szerintem ez jó ellenpólusa a nyugati filozófia idealista tendenciáinak, amelyek abba az illúzióba ringathat minket, hogy az ideák, gondolatok irányítják a világot. Leegyszerűsítő lenne azonban úgy értelmezni Marx tanait, mintha az alap csak tisztán gazdasági lenne a felépítmény meg kulturális-társadalmi-gondolati stb., ennél ez a kapcsolat összetettebb és alapvetően dialektikus, amint több marxista ezt kifejti (pl. Raymond Williams). És többen továbbgondolják, kiegészítik más kategóriákkal a marxiakat: ilyen Lukács totalitása vagy Gramsci hegemóniája. 

Dialektika: 


Ezt Marx Hegeltől tanulja, de kilép annak idealizmusából. A dialektika egyfajta gondolkodásmód, értelmezés, amely az ellentétekből, azok felmutatásából épül fel, és amely egy nagyon sajátos megközelítése a valóságnak: valójában mindig azt mondja: "ez így van és nem is, és még valami több, ami ebből következik...", van benne egyfajta köztesség. Ez nyilván nagyon furcsán hangzik azok számára, akiknek Marxról az a képe, hogy dogmatikusan megmondja a tutit, de ha olvassuk az írásait (nem könnyű olvasmányok), akkor jól látszik bennük ez az építkezés. Számomra egyébként ez az a pont, ahol a marxizmus dialógusba léphet a posztmodernizmussal, sőt ahol bizonyos értelemben annak egyik megalapozójaként is értelmezhető. 

Értékelmélet és a tőke - munka ellentét: 


A tőke első könyvében kifejtett marxi értékelmélet fontos kiindulópontja elméletének. Ez az emberi munka értékét húzza alá, és azt állítja, hogy a termelésben létrehozott dolgok (áruk) értékét a befektett munka adja, ezzel szemben a kapitalista tőkerendszerben a bérmunkás a bérét nem a munkája értéke szerint kapja. Az ugyanis többletértéket termel, a többlet (a profit) azonban a tőketulajdonosé lesz. A tőke és munka antagonisztikus ellentéte alapvető a kapitalista társadalomban. A tőketermelés kizsákmányolás útján lehetséges, amely áruvá teszi az ember munkaerejét és végső soron az embert magát. Ez az alapja az elidegenedés jelenségének, az ember elidegenedik munkájától és (áruvá lett) saját magától is. 

Kapitalizmuskritika: 


A marxi értékelmélettel (gyengeségeivel) kapcsolatban sokféle kritikát meg lehet fogalmazni, de az tény, hogy a kapitalista termelés mélységes ellenmondására és kizsákmányoló voltára ráirányítja a figyelmet. Az adott gazdasági kontextusban szerintem kiváló narratíva. Az ebből fakadó, analizáló, jól megalapozott kapitalizmuskritika Marx legzseniálisabb alkotása. Félreértés ne essék, Marx nagyon jól megmutatja, hogy a kapitalizmus hogyan nőtt ki az előző rendszerekből, és fut(ott) be globális sikerpályát. Sőt elismeri a csodálatos eredményeket, amik a kapitalizmus hozta fejlődésből fakadnak, ugyanakkor nagyon jól felmutatja azt is, milyen ára van ennek a fejlődésnek, és hogy szükségképpen ilyen az ára, mert a kapitaliizmus nem tud működni a kizsákmányolás nélkül, ami a profittermeléshez szükséges. Végül meggyőzően leírja a kapitalizmus belső ellentmondásait, ami miatt permanens válságban van. Ez újra és újra nagyobb válságokban ölt testet. Nem véletlen, hogy a mostani gazdasági világválság kapcsán is sokan nyúltak vissza Marxhoz. (Egy jó magyar nyelvű írás is részben a témába vág: Artner Annamária tollából). 
Mészáros István egyik könyvének címe sokatmondó: Szocializmus vagy barbárság. A kapitalista rendszer alapvetően barbár, és lehetséges sőt szükséges egy alulról szerveződő, a közösségi tulajdonra épülő rendszer felépítése. 
Abba itt most nem megyek bele, hogy a kapitalizmus átalakuló, új formái milyen új kihívásokat rejtenek, az alapvető rendszerbeli problémákat ezek inkább csak árnyalják, de nem mutatják gyökeresen új arcát a rendszernek. 

A változás útja a forradalom: 


radikális társadalmi változást, mint a kapitalizmus megszüntetése, forradalom hozhat, amit nem az elit indít el nyilván (a tőkés osztály nem fog lemondani az előnyeiről). Hogy mit is jelent ez a forradalom, már nehezebb meghatározni. Én magam úgy vélem, hogy  a forradalom nem feltétlenül egyetlen nagy esemény, és nem is fegyveres folyamat, hanem forradalmi tettek sorozata, amelyek egyszer majd elvezetnek a változáshoz. Forradalmi minden olyan tett, ami a rendszerszintű változás előmozdítása irányába hat, és reakciós (a forradalmat hátráltató), amely nem az alapvető változás felé halad. Tehát például egy kicsi helyi ügyért való harc is lehet forradalmi, ha figyelembe veszi a rendszerszintű harcot, és keresi a más csoportokkal való összefogást ennek érdekében. Ha pusztán azért harcolunk, hogy a melegek  házasodhassanak, az önmagában olyan érdekvédelem, amely befelé forduló, reakciós; ha a szexuális kisebbségek kérdését nem választjuk el általában a társadalmi rendszer problémáitól, és más csoportokkal együtt teszünk a tőkerendszer ellen, s a harc egyik részeként tekintünk a szexualitás kérdésére, akkor ez forradalmi. Ha tudatosan úgy építünk föl egy szövetkezeti formát (akár egy kocsma szövetkezeti működését), mint a rendszer kikezdését, és látjuk ennek a nagyon helyi formának az egész rendszerre vonatkozó kritikai élét, áttételes hatását, és tudatosan keressük a kapcsolatot a szövetkezetünkkel más kritikai csoportokkal, mozgalmakkal stb. is, akkor ez forradalmi tett, folyamat; ha megmaradunk a saját világunkban, és csak egy jó, helyi kezdeményezésnek látjuk, amit tettünk, és nem látjuk és használjuk ki a társadalmi és politikai potenciálját egy ilyen akciónak, akkor az nem forradalmi, sőt reakciós is, mert a rendszer megerősítéséhez járul hozzá annak a képnek az implicit aláhúzásával, hogy ez csupán egy kis, helyi, nem kiterjeszthető tevékenység

Az osztály kategóriája:


Marx osztályfogalma némileg más mint a ma is használatos szociológiai osztályfogalom. Alapvetően a tőke-munka ellentét nyomán osztja a társadalmat a munkájukat eladó, bérből élőkre, és azokra, akik profitálnak ebből: a tőkésekre. Nyilván lehet ezt árnyalni, de itt a munka-tőke antagonizmusa vetül ki, és kap ebben az értelmezésben társadalmi formát. Így sokféle csoport tartozhat a munkásosztályhoz, nem csak a tradicionálisan oda tartozónak tekintett: fizikai munkából élőké. De persze a hagyományosan proletariátusnak nevezett réteg, mint a kizsákmányolásnak leginkább kitett társadalmi csoport, kitüntetett a marxista megközelítésekben. 
Az osztálytól különösen a marxi osztálykategóriától eléggé eltávolodtak a kutatások, mozgalmak az utóbbi évtizedekben, s előtérbe kerültek olyan identitáskategóriák mint a faj, nem, szexuális orientáció, stb. A rendszerkritikai vonalat követő aktivizmus és kutatók azonban felhívják arra a figyelmet, hogy továbbra is alapvető kategória az osztály. Ez a kapitalista rendszer gazdasági természetű elnyomására irányítja a figyelmet, ami mélységesen összefügg a többivel, és az alapproblémát jelenti. Ravi Kumar például arra mutat rá a gettósodásról szóló könyvében konkrét indiai példán keresztül, hogy a puszta identitáspolitizálás, amely kiiktatja az osztályt mint kategóriát, valójában az elnyomó rendszert erősíti meg. 

A polgári, képviseleti demokrácia kudarca:  


A jelenlegi polgári demokrácia sok sebből vérzik, és azt mindnyájan látjuk (erről érdekes, amit TGM mond itt /ha több dologgal nem is értek egyet vele/). Az igazságos demokráciában nem csak képviselet útján hozhatunk döntéseket és a demokratikus küzdelemben nem elegendő a jogok kivívása, hanem az embereknek a saját munkájuk fölötti uralom (a munkaeszközök birtoklása) is alapvető cél kell legyen, a munkahelyi demokrácia hol van? Hol az igazi részvétel és beleszólás a pártok jó választási kommunikáció következtében megszerzett hatalmával szemben? 

Ellenvetések és rövid válaszok: 


Számtalanszor beszélgettem, vitatkoztam már erről a témáról, és persze olvastam sokmindent. Elég jól ismerem azokat az ellenvetéseket, amik a fenti megközelítéssel szembeállíthatók,  hiszen magam is osztottam a nagy részét ezeknek. Itt most néhány közkeletű ellenvetésre reagálok röviden. Összességében azt mondhatom, hogy engem Marx és a marxisták olvasása meggyőzött, mert az ellenvetéseknél erőteljesebb a narratíva, amit megismertem. 

A kapitalizmus nem jó, de nincs nála jobb


Ez elég nehezen bizonyítható állítás, hiszen a jövőről mond valamit. Honnan tudhatnánk, hogy nincs jobb valaminél előre? A másik gond ezzel az érveléssel, hogy a kapitalizmust alapvetően pozitív színben tünteti fel, jól magáévá téve az aktuális neoliberális propaganda állításait. Ha valaki egy kicsit a mélyére néz a jelenlegi társadalmi rendszernek, akkor felfedezi alapvető barbárságát. Nyilván úgy tűnt a rendszerváltáskor nálunk, hogy a diktatúra után eljött a szabadság ideje, és sokan még mindig hisznek ebben. Bizonyára elkerülte a figyelmüket az a másféle elnyomás, amely a látszólagos szabadság köntöse alatt érvényesül. (Ehhez némi nagyon aktuális adalék egy kiváló társadalomtudós tollából: Szalai Erzsébet írása itt). 
Szoktunk a nácizmus és a kommunizmus bűneiről beszélni, de nem vagy kevésbé szoktunk a kapitalizmuséról (sőt a gyarmatosító polgári demokráciákéról), pedig meglepődnénk, ha nem a kapitalizmus iránt elfogult történészéket és tényfeltárókat olvasnánk: milyen strukturális bűnök is terhelik ezt a rendszert, és mennyi borzalmas elnyomás (a gazdaságin túli is) történt a polgári demokráciák égisze alatt. Ennél a rendszernél ne lenne jobb? Hát őszintén remélem, hogy van. És mivel a problémák strukturálisak, ezért nem járható út egy alapvetően barbár rendszer javítgatása, mint sokan gondolják, remélik. 

A szocializmus nem jött be


Az egyik leggyakoribb ellenvetés. Az a fajta szocializmusnak nevezett képződmény, ami a világ több országában létrejött, alapvetően nem olyan szocializmus volt, amit Marx írásai alapján vizionálni lehet. Szerintem nem sok semmi köze van Marxhoz annak a diktatúrának, amit rá hivatkozva építettek ki, és forgott rendesen a sírjában (vagy sírt a mennyben - kinek melyik, világnézete szerint) látva mit is csinálnak. A szocializmus lényege az alulról szerveződés, részvételi demokrácia, a közösségi tulajdonlás. Többen mondják azt, hogy ami itt volt, az valójában egyfajta államkapitalizmus volt, és nem igazi szocializmus. 
Félreértés ne essék nem sírom vissza azt a rendszert, és amit én a forradalom céljának tartok egyáltalán nem az. De azt azért megjegyzem, hogy az elnyomás mellett is voltak annak a rendszernek emberibb vonásai bizonyos területeken (közösségiség, biztonság, élhetőség), mint a mostani kapitalizmusnak, amiben élünk.   
Egyébként azt is mondhatjuk, hogy a kapitalizmus nem jött be. Attól függ mit értünk a "bejött"-ön. A jelenlegi válság és a sok millió kizsákmányolt ember jól megmutatja e rendszer élhetetlenségét. Az emberiség többsége nem profitál a kapitalizmusból. Ez lenne a bejött rendszer? 

A szocializmus nem reális utópia


Sokan felhívják rá a figyelmet, hogy az utópiák veszélyesek, mert egyfajta tökéletes társadalmat akarnak megvalósítani, és ez szükségszerűen erőszakhoz vezet. Ebben az érvelésben van valami, és nyilván ez volt az egyik hibája a létezett "szocializmusnak". Azonban itt is kérdés, hogyan is értelmezzük az utópiát. Ha az utópia nem a tökéletes társadalom, hanem a nem kizsákmányolásra építő, elidegenítő rendszer, akkor szerintem az nagyon is lehet reális cél, még akkor is, ha a neoliberális propagandagépezet (mert van ám ilyen) azt akarja elhitetni velünk, hogy ez illúzió. A szocializmus "utópiája" ugyanis nagyon végiggondolt analízisre épít, nem pusztán egy lelkes ötletre. Alapvetően a jobb társadalomról szól, aminek a reménye nélkül igencsak problémás lenne a változásért harcolni. Ha pedig valaki nem akar a változásért  harcolni, akkor tudnia kell milyen az a rendszer, aminek a szolgája marad (ld. fentebb). 
Abban nincs kialakult állásfoglalásom, hogy pontosan milyen is ez a társadalom, hogy ez a cél a kommunizmus vagy szocializmus, hogy mit jelent az osztály nélküliség, de abban biztos vagyok, hogy a közösségi tulajdonlás, az emberek részvétele a saját életük irányításában (értsd munkájukéban is), a tőke-munka ellentét felszámolása megvalósítható és megvalósítandó alternatíva. 
Ennek kapcsán szokták felvetni azt, hogy a kapitalizmus az a rendszer, amely biztosítja a szabad versenyt, és csak egy szabad versenyt biztosító társadalomban lehetséges az eszmék szabad áramlását elősegítő plurális demokrácia. Itt megint el kell gondolkodnunk azon, mit értünk a 'szabad' szón. Vajon az szabadot jelent, hogy vannak, akiknek sokkal több lehetősége van beleszólni, irányítani gazdasági  hatalmuknál fogva? Az szabad verseny, hogy valaki feltáplálva indul neki a futásnak a másik meg vékonyan, kiszipolyozva, legyengülve? Milyen értelemben szabad ez a verseny? A pozitív versengést összekeverni egy a rendszerszintű elnyomásra építő működésmóddal igencsak erős csúsztatás. Az emberi elme felszabadulását pedig, az eszmék szabad áramlását nem a kapitalizmus eszméket implicit módon (gazdaságilag, média által stb.) nagyon is szabályozó kontextusa teremti meg (miközben igaz, hogy teret ad egyfajta pluralizmusnak, de messze nem az igazi kritikának), hanem ha az ember felszabadul elidegenedéséből, kizsákmányolt állapotából. Az igazi szocializmus épp az eszmék, viták, közösségiség rendszere, az igazi demokráciájé, aminek lételeme az a dialektikus megközelítésmód és kritika, amit Marx is művel írásaiban. 

"Szakmai" (?) ellenérvek: 


Vannak közgazdász ismerőseim, és ők szokták néha azzal elintézni, ha én a marxizmussal jövök, hogy közgazdaságtanilag a marxizmus elavult, hülyeség, megcáfolták, kész... Ezzel nehezen tudok konkrétan vitatkozni, ugyanis nem vagyok közgazdász. Viszont vannak marxista közgazdász ismerőseim, akik empirikusan alátámasztott érvekkel és számomra meggyőzően mutatnak be rendszerszintű összefüggéseket. Az ő elbeszélésük szerint a nézőpontjukat nem szokták vitákkal, észérvekkel elutasítani, hanem egyszerűen azt mondják, ezen a globális rendszerszinten a gazdasági folyamatok nem értelmezhetők, ez egy másik paradigma, és a szokásos ideológiai elfogultság vádját sütik rájuk. Miközben persze a rendszerszintet kiiktató közgazdaságtani paradigma ugyanúgy ideológiai (amit az ismerőseim valószínűleg magukba szívtak a szocializációjuk során), csak úgy akar feltűnni, mint ideológiamentes megközelítés. Hasonló lehet ahhoz, ami a társadalomtudományokban a pozitivista - konstruktivista-értelmező vita terén zajlik. A pozitivisták szerint ideológiával telített, nem tudományos az értelmező szemlélet, miközben azzal az ideológiával, ami az ő paradigmájukat áthatja nem szembesülnek. Én nem hiszek az érték- és ideológiasemleges tudományban. A kérdés csak az, milyen ideológiát is követ egy-egy paradigma, és hogy mennyire nyíltan követi ezeket. Ebben, azt gondolom, a marxista megközelítés és a konstruktivista is a becsületesebb, mikor bemutatja azokta az ideológiai alapokat, amik mentén elemez, értelmez. Az ún. "szakmai" ellenérvek, harcok mögött mindig paradigmák, hitek, ideológiák  különbözősége rejlik valójában. Ez utóbbiak közötti vita érdekes lehet, ha nem söpri le az egyik a másikat úgy, hogy "no, ez nem komolyan vehető" (mint sokszor történik a marxista közgazdaságtani vagy társadalmi elemzésekkel). Az ilyen párbeszéd azonban nagyon nehéz is, mert alapvető világlátásbeli különbségek esetén sokszor odáig tud eljutni a vita, hogy igen, másképp látjuk a világot. De ez nem baj, ha igyekszünk a másik másképp látását megérteni. Én kitüntett helyzetben érzem magam, hogy átmentem konzervatív, liberális és baloldali világnézeti fordulatokon, mert mindegyiket egy kicsit belülről láthatom


Az emberi természetnek ellene mond a szocialista vagy kommunista alternatíva


Ez szokott az adu ász érv lenni. Emiatt nem működött a szocializmus sem - mondják - mert az ember alapvetően önző, és az önérdek érvényesül, teljes egyenlőség úgysem lehetséges stb. 
Az alapkérdés az, tulajdonképpen mi is az emberi természet. Ha megnézzük, eszmetörténetileg nagyon sokmindent az emberi természet részének tekintettek már. "Az emberi természet része, hogy férfi és nő más szerepet tölt be, és a nő feladata a családi fészek fenntartása, nem feladata a politikai életben, tudományban részt venni". Ismerős érvelés lehet ez, de azért ma már hál' Istennek eléggé felülbíráltnak számít a világ számos pontján (erre alapozva nem tanulhattak a nők és nem volt választójoguk). Jól látszik, hogy a patriarchális társadalmi struktúra következtében gondolták azt, hogy ez az emberi természet része. Az emberi természetre hivatkozás legalábbis erősen problémás. Már csak azért is, mert léteznek olyan kultúrák, ahol teljesen más a viszony a tulajdon kérdéséhez (i.e.: nincs magántulajdon), a közösségi érdek és egyéni érdek kiegyenlítetten jelenik meg. 
Az 'ortodox' marxista megközelítés szerint nincs olyan, hogy emberi természet, mert valójában a társadalmi tényezők határozzák meg, milyenek vagyunk mint emberek. Ezen lehet vitatkozni, de az elgondolkodtató, hogy az emberi természetre hivatkozás mennyire társadalmilag meghatározott, és hogy vajon nem a kapitalizmus által kitermelt és sugallt emberkép-e, amely az embert alapvetően önérdeket követőként jeleníti meg. Szerintem fontos, hogy legyen bátorságunk ezt megkérdőjeleznünk, és lehetőséget adnunk, hogy a másféle emberkép egy másféle társadalmi berendezkedésben - az ember minden tökéletlensége ellenére - lehetséges. Vagy legalábbis tarthatunk efelé, sőt kötelességünk efelé tartani, és kölcsönvéve a felszabadítás teológia gondolatát: majd egyszer ezen törekvéseinket az Isten shalom uralma teljesíti be (de ez nem von el abból, hogy efelé kell haladnunk). 

Marx és az ateizmus 


És akkor itt is vagyunk az egyik többször fejemhez vágott kérdésnél. "Hogy lehetsz marxista, ha nem vagy ateista?" (Megkapom keresztényektől és marxistáktól is). Nyilván emögött a gondolat mögött az a feltételezés rejlik, hogy az ateizmus Marx tanainak egyik alapvető tézise. Ez igaz, de én inkább úgy fogalmaznám át, hogy a vallásosság mint ideológia kritikája Marx tanainak egyik alaptézise. És bármily meglepő: valláskritikájában egyet értek vele. Nem vagyok egyedül, épp ez volt a felszabadítás teológiát művelő tanárom egyik kijelentése egykor, ami nagyon elgondolkodtatott. Marx ugyanis azt a fajta istenhitet, vallásosságot kritizálta, amit az ő korában megismert, és azt jogosan. A kereszténységnek és minden vallásnak komolyan kellene vennie ezt a kritikát: ha az Istent azért 'teremtjük', mert szükségünk van rá, hogy más "oldja meg a problémáinkat" (az elidegenedés következményeként), vagy felhasználjuk a hitet, hogy elnyomjunk vele cselekedni akaró társadalmi rétegeket, akkor az valóban kritizálandó vallásosság. És igen, bizony a vallás a nép ópiuma volt sokszor, és egyénileg is veszélyes ideológia lehet. Amit Marx nem látott, az az, hogy a hit lehet a megszólítottság hite, amely nem visszafogja hanem előrelendíti a társadalmi cselekvést, amit jól mutat a latin-amerikai katolikus egyház egy részének baloldali elkötelezettsége. 
Ahogyan a korábbi posztomban írtam, én meg vagyok arról győződve, hogy az evangélium tanításaival nem hogy ellenkezne egy radikális baloldali megközelítés, hanem épp ez van igazán összhangban vele. Természetesen számos ponton többet mond Jézus Marxnál, hiszen a marxi megközelítésből alapból hiányzik a spiritualitás (hacsak a világ megváltoztatásának etikai elkötelezettségét nem tekintjük egyfajta spirituális dimenziónak), de a kompatibilitás számomra nem kérdéses. Szokás úgy ítélni, hogy Jézus nem politikai módon lépett föl. Az igaz, hogy nem állt be a korának politikai irányzataiba, de tele van politikai föllépéssel az élete, és politikai volt a kivégzése is. Félreértés lenne az elnyomottak számára örömhírt hozó evangéliumának nevében a politikait és spirituálist elválasztani egymástól. Azt se feledjük, hogy akkor még nem volt kapitalizmus, Jézus nem adott sem tudományos, sem társadalmi elemzéseket, de ezeket nagyon is fel lehet és kell ma keresztényként használnunk. A marxi megközelítés épp egyfajta kapitalizmusra adott válaszként értelmezhető, ami szerintem (a változásért tevés etikai dimenziójával) az evangéliumi etikával teljesen összhangban van. 

Posztmodernizmus és marxizmus 


Azt hiszem erről a kérdésről tudnék legtöbbet írni, de erről fogok a legkevesebbet. Az utóbbi évtizedekben kiéleződött a posztmodernizmus és marxizmus közötti vita (erről a tudomány terén itt írok). A marxi tanok strukturálisak, esszencializálók, nagy világmagyarázatot adók, a modernitás fejlődéseszméjét továbbvivők és ezért túlhaladottak és elnyomók posztmodern nézőpontból; a posztmodern megközelítés viszont relativizáló, a rendszert megerősítő, reakciós, mert a mindent megkérdőjelezés gát a rendszer igazságatalanságainak felfedése és a társadalmi változás előtt a marxista megközelítés szerint. Ahogyan korábban írtam, én posztmodern gyökerekből jövök az irodalomtudományi szocializációm miatt, és bár megtartottam nézeteket abból a rendszerből, egyre inkább magamévá tettem az utóbbi időben a posztmodern akadémikus megközelítéssel szembeni marxista kritikákat. Ennek ellenére azt gondolom, hogy ez az a megközelítés, amellyel a marxizmus mégis dialógusba kerülhet, és a látszólagos inkompatibilitások ellenére lehetséges a párbeszéd különösen a marxista dialektika, és a posztmodern kétély dimenzióiból kiindulva. De ez már egy másik történet és elmesélésére máskor kerül sor... :) 

Megjegyzés: 
Azt hiszem, igazságtalan vagyok, azzal, hogy Marxon kívül csak néhányakat idéztem név szerint ebben a bejegyzésben, holott még sok szerző hozzájárult a gondolkodásom alakulásához, mint Peter McLaren, Dave Hill, Glenn Rikowski, Mike Cole, stb., a már említett Paulo Freire, Mészáros István, David Harvey, Szalai Erzsébet, Artner Annamária, Raymond Williams, Ravi Kumar, Antonio Gramsci, Lukács György, Tamás Gáspár Miklós szerzőkön kívül. 

3 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Kiváncsi vagyok, hogyan reagálsz a következő két felvetésemre:
    1. A kizsákmányolás-modell egyoldalú. Azt mondja, a munkás adja a munkáját a termeléshez, a termelőeszközöket birtokló tőkés pedig eladja a termékeket, de a termékért kapott bevétel nem teljes összegét fizeti ki a munkásnak. Így tesz szert profitra és kizsákmányol. Én azonban azt mondom, a tőkés és a munkás együttműködése kell a termék előállításához: a munkás adja a munkáját, a tőkés pedig felépítteti a gyártósorokat: ő viseli a kockázatot és ő adja a technológiát. Az övé a felelősség, hogy olyan termelési tervet készítsen, olyan döntéseket, újításokat hozzon, ami a piacon keresetté teszi a terméket.
    2. A kritikai pedagógiával az a problémám, hogy csak fölvilágosultnak hiszi magát, valójában nem az. Azt mondja, mindent meg kell kérdőjelezni, saját állításait is. Mégsem kérdőjelezi meg az alapvetést, amiből kiindul: hogy az elnyomottaknak fel kell emelkedniük, akár erőszakos cselekedetek által. A munkaerő képzése csak beleszocializálja a felnövekvő embert abba, hogy a kapitalista termelés szabályai szerint éljen. Én azt mondom, az embereknek nem erőszakosan kell küzdeniük saját felemelkedésükért, tekintet nélkül a többi személyre. Azt mondom, alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Nem különálló egyének vagyunk, akik a többire való tekintet nélkül cselekedhetnek. A kapitalista tőkés képviseli az érdekét, joga van hozzá. A felemelkedni vágyó fiatal képviseli az érdekét, joga van hozzá. Nem az a jó társadalom, ahol eszelősen megvalósítják a fiatal érdekét, a tőkéseket eltörölve. Hanem ahol a felek tárgyalnak egymással, kompromisszumokat kötnek, így mindegyik felad valamennyit saját vágyaiból és alkalmazkodik. Ha bármelyik nem így tesz, akkor zsarnok, vagy zsarnokságra tör. Az embereket nem lehet függetleníteni egymástól, aki ezt akarja elérni, az a szocializáció és a tisztesség ellen támad.

    VálaszTörlés
  3. "A másik gond ezzel az érveléssel, hogy a kapitalizmust alapvetően pozitív színben tünteti fel, jól magáévá téve az aktuális neoliberális propaganda állításait. Ha valaki egy kicsit a mélyére néz a jelenlegi társadalmi rendszernek, akkor felfedezi alapvető barbárságát."

    1. sztem a kapitalizmus jó (nyilván, mert beszoptam a neoliberális propagandát)
    2. igen, válságról válságra bukdácsol, ami ezért nyilván rendszerszintű jellemzője és igen, alapvetően barbár (bár ez értékválasztás kérdése, amint a "válság" meghatározása is)

    amint ellentmondásos az emberi természet is, és alapvetően barbár, bár nem szeretek semmilyen természetet, és itt is negatív értelemben használom

    sztem nem létezik sem a marxista, sem a keresztény mennyország, és még csak nem is sajnálom

    VálaszTörlés